Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Természetesen nincs módunk arra, hogy a kötelező olvasmányként is elhíresült mű minden aspektusát feltárjuk. Inkább csak néhány szempontra, illetve néhány olyan tévhit megcáfolására koncentrálunk, melyeket bizony a tankönyvek is átvettek. Egyik a másiktól, szolgamódra...

Kezdjük Mikszáth és a történelem viszonyával! Mikszáth írt "valódi" történelmi regényeket, a megszokott anekdotizáló stílusában ( erről még külön is szót ejtünk...), ám a Beszterce ostroma nem tekinthető a szó eredeti értelmében történelemi regénynek. Mikszáth számára az idő csak játék, valami eszköz írói céljainak elérésére, egy groteszk (nem véletlenül használom ezt a szót) történet kibontására. Az Idő felforgatását irodalmunkban a posztmodern folytatja majd. Ám amíg Mikszáth az Új Zrínyíászban szatirikusan ábrázolta múlt és jelen konfliktusát, addig itt, a Beszterce ostromában, a hangvétel inkább elégikus. Valami furcsa bánat lebeg a mű fölött. Honnét is jön ez a bánat? Talán a gróf személyisége sugározza ezt.

Pongrácz gróf nem a múltat siratja vissza. ő a múltban él. Túllép a nosztalgián, mely a magyar korszellemet oly markánsan jellemezte Mikszáth korában. Pongrácz alapérzései közt éppúgy megtalálható a klasszikus magyar virtus, mint a nemesi kötelességtudat: a várúr kötelezettsége alattvalói felé. Nincs jellemében kicsinyes anyagi önzés, úgy érzi, nincs szüksége rá. A regényben csak Pongrácznak van kidolgozott jelleme. Ez egyfelől némi bírálatra késztet, másrészt viszont megóvja a művet a Kemény Zsigmondra annyira jellemző túlírástól.

Sok elemző felrója Mikszáthnak, hogy túl sokat anekdotázik, illetve, hogy műve életképszerű elemek egymásutánja. Véleményem szerint ez nem hiba, sőt: az anekdoták tartalmában és megformálásában igenis van rendszer, mégpedig komoly rendszer, a Karinthy- féle "humorban nem ismerek tréfát"-elv alapján. A modern regény pedig sokat tanult Mikszáthtól. Nagyon sokat.