A magyar történetírás buktatói

A magyar történettudomány világszínvonalú, mind a tárgyalt és elemzett anyag minőségét, mind mennyiségét illetően. Mégis, vannak a hazai történetkutatásnak olyan buktatói, melytől a 21.században feltétlenül meg kell szabadulnia.

Már középkori krónikaíróinknak sem kellett szégyenkezniük nyugati kortársaik előtt. Anonymus Gestája, a Képes Krónika vagy épp Bonfini krónikája magasan átugrik azon a lécen, melyet nyugat- és észak- európai krónikások állítottak. A 18.században a fejlődés töretlenül folytatódott: a jezsuita történetírók olyan fantasztikus forrásfeltáró munkát végeztek, amely a korban párját ritkítja.

A 19.század első felében aztán sajnálatos jelenségnek lehetünk tanúi: a történettudományba mintha túlságosan is bevonulna a napi politika. Elsősorban igaz ez a magyar őstörténet-kutatásra. Másfelől ez az az időszak, melynek tudósai kijelölték a fővonalakat, a történeti közműveltség primer területeit. Nagyon fontos szerepe jutott a magyar eredetkutatásnak, vagy ahogy ma hívjuk: a magyar őstörténetnek. Az ugor-török háború néven ismert tudományos  ( és tegyük hozzá: pozicionális- üzleti) értelmiségi vita az egész művelt magyar közvéleményt megosztotta, bár, tegyük hozzá, a tudományos bizonyítékok ellenére a nemesi- honorácior kultúrafogyasztó publikum megmaradt a magyarság ókori eredeténél, jobb esetben a hun származástudatnál. Ez utóbbi még az elemi iskolai oktatásnak is szerves része maradt.
A másik nagy eseménysorozat illetve korszak, melyre a figyelem irányult, a leegyszerűsítő módon "kuruc kor"-nak nevezett időszak lett. Ez természetesnek tűnhet az önkényuralom korszakában, paradoxnak hat viszont a dualizmus időszakában, amikor is a kiegyezésben önfeladást látő függetlenségi közszellem Rákócziban találta meg történelmi eszményképét. Ez óhatatlanul vezetett torzításokhoz, délibáb-kergetéshez, és - Thaly Kálmán és követői esetében- tudatos, politikai szándékú történelemhamisításhoz is.
A 19.század második felét mégis a magyar történetírás első aranykorának tekinthetjük. Mert a politikai felhangokkal kevert történetírás mégiscsak párosult a pozitivizmus szellemétől áthatott tényfeltáró munkával. Kifejezetten előrehaladt az Árpád-kor kutatása, a régészet, a Mohács utáni időszak forrásfeltáró munkája. Ebben a korszakban bukkan fel a magyar társadalomtudomány egyik legnagyobb egyénisége, Marczali Henrik. Marczali korát megelőző módon interdiszciplináris kutató volt, felülemelkedett a német hatásra megjelenő, tisztán a politikatörténetre koncentráló történetíráson, műveibe beépítette a korabeli vallási viszonyok, demográfia, több esetben a modern értelemben vett társadalomtörténet művelését és eredeményeit is.

(folytatjuk)

Kíváncsi vagy, mások mit gondolnak róla? »
Megvan a saját véleményed? »