Füst Milán: Este van

Füst Milán, a magyar szabadvers mestere volt. Költeményeinek fő témája az öregség, az elmúlás. Ebben a versében sincs ez másként. 

A vers két nagyobb strófából áll, mindkettő rímtelen szabadversben íródott. Belső ritmusa azonban van ezeknek a versszakoknak. Sajátos zeneiségük miatt akár hangosan olvasni vagy szavalni is érdemes ezt a költeményt.

Az első versszak aforizmaszerű sorral indul: " Mire rám mutatnál: nem vagyok." Az emberi élet mulandóságát, pillanat-szerűségét fejezi ki ezzel a költő. Az elkövetkező sorok kozmikus dimenzióba helyezik az emberi létet: sűrűn fordulnak elő a föld, az ég, a csillag szavak. Mi,emberek, mulandóak vagyunk, de a világ, a kozmosz, amelyben élünk,az örök. A hatodik sorban a költő felteszi azt a kérdést, mely minden embert foglalkoztat az elmúlás közeledtével: " S elrendeződik-e...". Kap utólag valamilféle értelmet az életünk, úgy halunk meg,hogy véghezvittük, mit akartunk?

A második, rövidebb szakasz hangulati ellenpontja az elsőnek. Míg az utóbbiban dominálnak a sötét színek(este van), mindjobban eluralkodik az elmúlás hangulata, addig a második versszak egy látomás, méghozzá örömteli látomás. A költő vágyik még egy utolsó élet-örömre:" A messzeségben,ott,hol domborúl a Csendes-óceán/S mint órjás cet csillog a tenger háta,/ Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid-/Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el/A föld a semmiség felé. Vigyél még el oda...". A "zöld árnyékaid" metafora után közvetlenül kihagyás következik, ez emeli a vers zeneiségét.

Elmúlásról szól a vers, ha valaki más nagy költő alkotta volna, talán létösszegző versnek is tekinthetnénk. Ám több,egyúttal kevesebb is annál: egy lelki-fizikai halál felé közeledő ember utolsó kívánsága. Nagyszerű vers.

Kíváncsi vagy, mások mit gondolnak róla? »
Megvan a saját véleményed? »